Német harckocsik

Panzer I



A Panzer I. volt az első német harckocsi, amelyet tömeggyártásba vettek, 1934 júniusáig közel 600 db-ot rendeltek a típusból. A Panzer I. gyártásával három egymástól független céget bíztak meg (kétségtelenül abból a célból, hogy a lehető leggyorsabban a lehető legtöbb vállalat szerezzen harckocsigyártási tapasztalatokat), és 1936 júniusáig több mint 800 db készült el ebből a típusból. A Panzer I. Ausf A kisebb-nagyobb számban minden páncéloshadosztály állományában megtalálható volt, és széles körben használták a II. világháború első éveiben. Így a lengyelországi hadjáratban és a franciaországi harcokban is részt vettek. Elégtelen fegyverzete és viszonylag gyenge páncélzata miatt késobb inkább csak kiegészíto fegyverzetként illetve felderítésre használták, harcolt az orosz fronton is, de jelentosebb feladatokat már csak Rommel Afrika-hadtestében kapott.

TECHNIKAI ADATOK:
Hosszúság: 4,02 m
Szélesség: 2,06 m
Magasság: 2,06 m
Súly: 5,4 t
Legénység: 2 fő
Fegyverzet: 2 db 7,92 mm-es MG 13-as géppuska
Motor: Krupp M305 4 hengeres; 57 LE
Sebesség: 37 km/h (úton)
Hatótávolság: 145 km
Páncélzat: 6-13 mm


vissza a főoldalra

Panzer II



A számtalan típusváltozatban készített modellt 1934-ben rendelte meg a német hadvezetés. Kezdetben a MAN, 1938-tól a Daimler-Benz gyártotta. Az 1939-es lengyelországi hadjáratban és a franciaországi harcokban meghatározó szerepet játszott. A Szovjetunió 1941-es lerohanásának idejére azonban a típus már elavulttá vált. Alváltozatai közé tartozott egy úszóharckocsi, amelyet Nagy-Britannia inváziójára terveztek, valamint a Flammpanzer II lángszórós harckocsi is. A Panzer II 1941-re ugyan végzetesen elavult, a típus gyártósora azonban ezt követően is rendelkezésre állt, ezért az a döntés született, hogy a típus alvázát átépítik páncélvadásszá, amellyel a keleti fronton éppen kialakuló szovjet harckocsifölényt kívánták ellensúlyozni. Így jött létre a Marder II és a siG33 néven ismertté váló harcjármű.

TECHNIKAI ADATOK:
Hosszúság: 4,81 m
Szélesség: 2,28 m
Magasság: 2,02 m
Súly: 9,5 t
Legénység: 3 fő
Fegyverzet: 1 db 20 mm-es KwK 30-as (vagy KwK 38-as) gépágyú, 2 db 7,92 mm-es MG 34-es géppuska
Motor: Maybach 6 hengeres; 140 LE
Sebesség: 40 km/h (úton)
Hatótávolság: 150 km
Páncélzat: 5-30 mm


vissza a főoldalra

Panzer III



A német hadsereg 1935-ben egy könnyű közepes harckocsi kifejlesztését igényelte. Gyártását 1936-ban kezdték el, és 1943-ig több ezer példány készült el belőle, több mint 20 változatban. A II. világháború első éveiben a Wehrmacht alapharckocsija, Lengyelországban a korai Ausf. A, B és C változatok kerültek bevetésre. 1940-ben pedig megkezdődött az erősebb páncélzattal és motorral ellátott Ausf. F változat gyártása. A német közepes harckocsik jellegzetes kis görgős futóműve, és szögletes felépítménye jellemezte. A villámháborús koncepciónak megfelelően a hangsúlyt inkább a harckocsi mozgékonyságára, mint fegyverzetére és védettségére helyezték. 1937-ben került a csapatokhoz, 1941-ben könnyedén leküzdötte az orosz T-70-es könnyű harckocsik ellenállását. 1942-ig a páncélos ezredek fő harcjárműve, annak ellenére, hogy már ekkor esélytelen volt a T-34-esekkel szemben Az afrikai hadszíntéren fő ellenfele a Crusader közepes angol harckocsi volt. A 30 milliméteres páncél és a 30 mm-es löveg folyamatos erősítése (utolsó változatait 50 milliméteres és 75 milliméteres harckocsiágyúval szerelték fel) ellenére 1943-ra elavult, gyártását beszüntették. Utóda a Pz. IV. típus lett. Később a sIG 33 önjáró tarackot és a StuG III rohamlöveget és Hummel önjáró löveget is szerelték Pz. III. harckocsialvázára.

TECHNIKAI ADATOK:
Hosszúság: 6,41 m
Szélesség: 2,95 m
Magasság: 2,50 m
Súly: 22,3 t
Legénység: 5 fő
Fegyverzet: 1 db 50 mm-es KwK 39 L/60 harckocsiágyú, 2 db 7,92 mm-es MG34 géppuska
Motor: Maybach HL 120 TRM 12 hengeres; 300 LE
Sebesség: 40 km/h (úton)
Hatótávolság: 140 km
Páncélzat: 18-30 mm; max. 80 mm


vissza a főoldalra

Panzer IV



Közepes harckocsi, az egyetlen melyet a háború egész folyamán gyártottak. Tervezését 1934-ben kezdték, a végleges változat elődjéhez, a Pz. III-hoz képest nem tartalmazott forradalmi változtatásokat, de annál erőteljesebb, megbízhatóbb volt. Közepes harckocsi, az egyetlen melyet a háború egész folyamán gyártottak. Ennek az eredetileg a többi, könnyebb fegyverzetű harckocsi támogatására szánt típusnak a láttán a szovjet tisztek kijelentették: nem hiszik, hogy ez lenne a legnehezebb német harckocsi! Sorozatgyártása 1938-ban kezdődött, 1940-ben állították rendszerbe, különböző változataiból a háború végéig 7071 db-ot állítottak elő. 1941-ben Oroszország megtámadásakor a német harckocsik közül egyedül a Pz. IV. tudta sikerrel felvenni a harcolt a szovjet T-34 harckocsikkal. Az 1942-től hatékonyabb, hosszú csövű löveget kapott, az eredetileg 8-14,5 mm-es páncélzat 30-80 mm-re növekedett, súlya 17,3 tonnáról 25 tonnára. A motor kezdetben 250 LE, később 300 LE-re nőtt. A háború végéig gyártották, alvázából alakították ki a Jagdpanzer IV harckocsivadászt és Hummel önjáró löveget.

TECHNIKAI ADATOK:
Hosszúság: 7,01 m
Szélesség: 2,88 m2
Magasság: 2,68 m
Súly: 22 t
Legénység: 5 fő
Fegyverzet: 1 db 75 mm-es KwK L/24-es harckocsiágyú; 2 db 7,92 mm-es MG 34-es géppuska
Motor: Maybach HL 108, 12 hengeres; 300 LE
Sebesség: 40 km/h (úton)
Hatótávolság: 200 km
Páncélzat: 10-30 mm, a homlok 80 mm


vissza a főoldalra

Panzer V "Panther"



Sokak szerint a Panther (Párduc) egyike volt a II. világháború legjobb harckocsijainak. Az 1942 elején megrendelt típust eredetileg a szovjet T-34-esek leküzdésére szánták, mert ez a harckocsi felülmúlta a Pz.IV-est a keleti fronton folytatott küzdelemben. Tervezésére nagy hatással volt a szovjet T-34-es harckocsi. Korszerűen döntött, vastag páncélzata fokozott védelmet nyújtott, 75 milliméteres L/70 kaliberhosszú lövege hatalmas tűzerőt biztosított. A gyártás megindulása (1942 ősze) után szinte azonnal bevetésre kerültek a kurszki csatában (1943), ahol súlyos veszteségeket szenvedtek. Főként futó- és hajtóműproblémái voltak, de az 1944-től gyártott G típusváltozatnál ezeket jórészt kiküszöbölték. Kb. 5500 darab készült a típusból, ebből 3700 volt a G modell. A Pz. V. a II. világháború legjobb német harckocsija lett. (Ágyúját Pz. IV. alvázon kialakított járművekbe építették, ezek a harcjárművek Jagdpanzer IV néven váltak ismertté.)

TECHNIKAI ADATOK:
Hosszúság: 8,86 m
Szélesség: 3,43 m
Magasság: 3,10 m
Súly: 44,8 t
Legénység: 5 fő
Fegyverzet: 1 db 75 mm-es KwK 42 L/70-es harckocsiágyú; 3 db 7,92 mm-es MG 34-es géppuska
Motor: Maybach HL 230 P30 ; 700 LE
Sebesség: 46 km/h (úton)
Hatótávolság: 177 km (úton); 89 km (terepen)
Páncélzat: 15-80 mm, a torony elején 100 mm


vissza a főoldalra

Panzer VI "Tiger"



A korszerű szovjet harckocsik ellensúlyozására kifejlesztett német nehézharckocsi. A gyártás egyszerűsítése végett merőleges páncéllemzeket alkalmaztak, amelyek vastagságát 80-100 mm-re növelték, és 88 mm-es L/56 kaliberhosszságú ágyúval szerelték fel. A Henschel-gyár 1942 augusztusában kezdte meg a harckocsik gyártását. (A Ferdinand páncélvadász konstrukciója a Pz-VI. Porsche-féle változatából eredt: a nehézharckocsira kiírt pályázatra a Henschel és a Porsche cég tervei közül a Henschel-változatot fogadták el, és a már elkészült 91 Porsche-futóművet torony nélküli páncélosvadásszá alakították át.) A németek 1942-ben állították hadrendbe új nehézharckocsijukat, a Tiger I-t. Ebben az időben a háború legerősebb tankja volt, 88 mm-es lövege félelmetes tűzerőt képviselt. Az első Tigrisek 1943-ban Tunéziában a brit erők ellen kerültek bevetésre, majd az összes arcvonalon megjelentek. A normandiai partraszállás után a szövetségesek úgy tartották, hogy egy "Tigris" kilövéséhez öt Sherman harckocsi kell. A Tigerből (pontosabban a Tiger I modellből) 1944-ig 1350 darab készült, a magyarországi- és az ardenneki csatában a német páncéloserők zömét ez a típus tette ki. Ezután fokozatosan felváltották a Tiger II-vel, melynek "beceneve" Königstiger lett, bár ezt az elnevezést a német hadsereg hivatalosan sohasem használta.

TECHNIKAI ADATOK:
Hosszúság: 8,24 m
Szélesség: 3,73 m
Magasság: 2,86 m
Súly: 56 t
Legénység: 5 fő
Fegyverzet: 1 db 88 mm-es KwK 36 L/56 típusú harckocsiágyú; 2 db 7,92 mm-es MG 34-es géppuska
Motor: Maybach HL 210 P45 ; 670 LE
Sebesség: 44 km/h (úton)
Hatótávolság: 117 km (úton); 68 km (terepen)
Páncélzat: 26-80 mm, a toronypáncél 100 mm


vissza a főoldalra

Panzer VI B "Königstiger"



1943 tavaszán a Tigris I első bevetéseivel szerzett tapasztalatok után a fegyverügyi hivatal egy új nehéz harckocsi kidolgozását kezdeményezte. Ennek a járműnek a Tigris I-gyel szemben a lövedékek becsapódásának jobban ellenálló formát kívántak adni, hasonlóan a Párduchoz. A tervezőasztalokon megszületett a Tigris II vagy Királytigris, sorozatgyártása 1944 januárjában indult meg. Teljesen új futóművet és hatásosabb löveget kapott. Súlya 11 tonnával meghaladta a Tigris I-ét. Ez lett a Sd. Kfz. 182. A kb. 70 tonnás jármű méltó ellenfélnek bizonyult olyan járművekkel szemben, mint a T-34/85, ill. KV harckocsik. A nagy súly miatt azonban romlott a lóerő/tonna viszony, azaz a mozgékonyság, sebesség, és a hidak többsége sem volt alkalmas ilyen teher elviselésére. Szállítani speciális pőrekocsin lehetett, akárcsak a Tigris I-et, és bevagonírozás előtt ugyanúgy keskenyebb szállítólánctalpra kellett kicserélni a normált. A Porsche és a Henschel gyárak rivalizálása itt is megnyilvánult. Az első 50 alvázra a Porsche gyár által gyártott torony került. Ennek formája sokkal kedvezőbb volt, de gyártása is igényesebb, komplikáltabb technológiát követelt. Ezt a tornyot eredetileg a Porsche-féle Tigris I. harckocsinak szánták, amely végül is nem került sorozatgyártásra. Az 51. példánytól az ún. Henschel-féle, lényegesen egyszerűbben gyártható tornyot szerelték, amelynek a formája nem volt annyira kedvező, de több lőszer fért el benne. Ezt a tornyot ismeri a szakirodalom "Produktionsturm"-nak is, azaz sorozatgyártott toronynak. A háború végéig 487 darab készült a két változatból. Először 1944 májusában a keleti fronton került bevetésre, ezt követően pedig a nyári normandiai- és az ardenneki csatában is alkalmazták. 1944 decemberében a Henschel a Tiger II. 33 tonnás, könnyű változatának (Klein Tiger) terveivel állt elő. A harckocsiba Maybach HL 230 P 30 motort szántak, melynek teljesítménye 630 LE volt. Mellső páncélzata döntött volt, vastagséga 80 mm, míg oldalsó páncélzatát a még fejlesztés alatt álló rétegezett páncélzattal akarták megoldani. A Klein Tiger fegyverzete egy 100 mm-es Krupp által készített PWK (Panzerwurfkanone) volt, mely 200 mm-nyi páncél átütésére volt képes. A Klein Tiger papíron maradt.

TECHNIKAI ADATOK:
Hosszúság: 10,28 m
Szélesség: 3,76 m
Magasság: 3,08 m
Súly: 69,4 t
Legénység: 5 fő
Fegyverzet: 1 db 88 mm-es KwK 43/3 L71 típusú harckocsiágyú; 2 db 7,92 mm-es MG 34-es géppuska
Motor: Maybach HL 230 P30 ; 700 LE
Sebesség: 38 km/h (úton)
Hatótávolság: 110 km (úton); 85 km (terepen)
Páncélzat: 40-180 mm


vissza a főoldalra

Pz.Kpfw 38(t)



A Panzerkampfwagen 38(t)-t (PzKpfw. - páncélozott harcjármű), eredetileg LT vz 38 néven a cseh hadsereg számára tervezték, ám az ország 1938-as megszállásáig egyetlenegy darab sem állt cseh szolgálatba. A típusból 1939 ás 1942 között több mint 1400 darabot építettek a tengelyhatalmak haderői számára. Lengyelországban és a nyugati fronton is kitűnően szerepelt az ekkor még kis példányszámban gyártott PzKpfw III-as és PzKpfw IV-es típusok mellett. Oroszországban már nem sok sikert aratott, a T-34-esek és a KV típusok egyértelműen felülmúlták. Amikor a T-38 mint könnyű harckocsi kezdett elavulni, széles körben használták felderítési feladatokra, alváza pedig számos harcjármű, mint például a Marder harckocsivadász, jó néhány önjáró légvédelmi gépágyú, egy fegyverhordozó és a Hetzer harckocsivadász alapjául szolgált. Hadiszolgálata alatt folyamatosan vastagították a típus páncélzatát Az Ausf. E változatnak például már 50 mm vastag volt a páncélzata. 1942-ben fejezték be gyártását.

TECHNIKAI ADATOK:
Hosszúság: 4,55 m
Szélesség: 2,13 m
Magasság: 2,31 m
Súly: 9 700 kg
Legénység: 4 fő
Fegyverzet: egy 37,2 mm Skoda A7 ágyú; két 7,92 mm géppuska
Motor: 150 LE-s (112 kW) hathengeres vízhűtéses soros Praga EPA benzinmotor
Sebesség: úton 42 km/h;
Hatótávolság: 200 km
Páncélzat: 10-25 mm, később az Aust. E változatnál 50 mm-re növelve


vissza a főoldalra

Pzkpfw I és a Pzkpfw II könnyuharckocsi


Az egyre aggresszívebbé váló hitleri külpolitika hatására, amelyet még tovább erősített a nyugati polgári demokráciák erélytelen fellépése a német követelésekkel szemben, 1932-ben a németek már nyíltan elkezdhették tervezni a német hadsereg újrafegyverzését és felszerelését. Ekkor a hadseregnek még nem voltak harckocsiegységei, de az expanzív fasiszta politikával összhangban elsősorban ezeket kellet létrehozni, lehetőleg minél előbb.
A hadsereg szakértői hamarosan meghatározták egy kifejlesztendő könnyűharckocsi jellemzőit: kétszemélyes, kb. 5 tonna súlyú, két géppuskával felfegyverzett járművet kértek, és legnagyobb németországi gépgyárak, a Krupp és a Henschel hamarosan bemutatták a prototípusaikat. Mindkét gép 1934 elejére készült el, a Krupp gyár típusának neve LKA I, a Henschel-prototípusé pedig LaS volt. A hadsereg a Henschel harckocsiját választotta, és a sikeres tesztek után 300 darabot rendelt belőle, ezt később újabb 1500 követte. A harckocsi a Panzerkampfwagen I (Pzkpfw I) típusnevet kapta. Az első 300 darab Pzkpfw IA változat volt, a többi pedig Pzkpfw IB. A leglényegesebb különbség a két tipus között a futómű járókerekeinek a számában volt - a Pzkpfw IA négy pár kerékkel rendelkezett, és 60 lóerős Krupp motor hajtotta, amig az IB-nek öt pár kereke volt (a tank kb. 0,4 m-rel volt hosszabb, mint az IA), és a hajtóműve egy 100 lóerős Maybach motor volt.

A Pzkpfw I egészen a II. világháború kitöréséig fontos helyet foglalt el a német páncéloserőkön belül, a németek harci körülmények között is tesztelték a spanyol polgárháborúban. A tank itt nem szerepelt rosszul, de teljes szélességében megmutatkoztak a gép taktikai hátrányai, a gyenge fegyverzet és a vékony, mindössze 7-13 mm vastag páncélozás. A németek gyártották háromszemélyes, forgótorony nélküli változatban is (Sdkfz. 265, ennek a parancsnoki járműnek a fegyverzete egy géppuska volt. Létezett még lőszerszállító és lángszórós változat is, de a legérdekesebb Pzkpfw I-modifikáció a Pzkpfw IC volt. Ennek fegyverzete egy 20 mm-es ágyú és egy géppuska volt, 150 LE-s motorral volt felszerelve, a futóműve pedig 5 pár, egymást részleges átfedő, nagyméretű kerékből állt. Magának a tanknak páncélozott felderítő járműként kellet volna funkcionálnia, de mire 1941-ben kikerült a harctérre, már elavultnak számított, és csak a hátországban teljesített szolgálatot. Az alváz alacsony súlya és kis méretei miatt nem tudták lényegesebben modernizálni és lassan leálltak a gyártásával. 1935-ben már nyilvánvaló volt, hogy a közepes harckocsik gyártásának felfuttatása késedelmet szenved, mert a szakértőknek nem volt elég tapasztalatuk ahhoz, hogy világosan meg tudják határozni a tervezett tankok paramétereit. Ezért a Pzkpfw I-esen kívül megkezdték még egy könnyűharckocsi gyártását. A tankot három személyesre tervezték, súlya elérte a 10 tonnát, és egy géppuska mellett még egy 20 mm-es KwK 30-as ágyúval is fel akarták szerelni. A hadsereg ezúttal a MAN gyár LaS 100Pzkpfw II Ausf. A. elnevezésű prototípusát választotta. A LaS 100-asnak két két változata létezett, a Las 100 a1 és a LaS 100 a2. Mindkettőből 25 darab készült, a tankok páncélzatának vastagsága 14 mm volt, és a 130 lóerős motor 40 km/ó végsebességet biztosított a járműnek. 1936-ban megjelent a LaS 100a3 és a LaS 100b, ezek páncélzata időközben 30 mm-re vastagodott, és Maybach HL 62 TR típusú, 140 LE-s motorral voltak ellátva. 1937-re a tesztelt típusok alapján elkészült az első, már a hadseregben is használt változat, a Pzkpfw II Ausf. A. Ezt hamarosan az Ausf. B és az Ausf. C követte - a B-változatnál kissé megnövelték a motor teljesítményét és átdolgozták a lánctalpat, a C verzió pedig vastagabb páncélzattal rendelkezett, mint elődei. A Pzkpfw II Ausf. C súlya ezzel a változtatással 9500 kg-ra növekedett (az Ausf. A 7350 kg-ot nyomott).

Pzkpfw II-ből 1939. szeptemberére kb. 1000 darab készült el, és a németek nagy számban használták ezt a típust lengyelországi hadjáratban. A tank az 1940-es nyugati hadjáratban is részt vett, és kiválóan vizsgázott, mint gyors felderítő harckocsi. Ami viszont a harcot illeti, nem volt méltó ellenfele az angol és a francia tankoknak. 20 mm-es ágyúja nem tudta áttörni az ellenséges harckocsik páncélzatát, és saját páncélzata nem tudott ellenállni az angol és a francia 40 mm-es és 37 mm-es páncéltörő ágyúk lövedékeinek. A németek ettől függetlenül tovább folytatták a Pzkpfw II-esek gyártását és tökéletesítését. 1939-ben megjelent az Ausf. D és az Ausf. E változat, amelyek átdolgozott, Christie-típusú futóműve nagyobb végsebességet (55 km/ó) tett lehetővé, de a jármű terepjáróképessége ugyanakkor némileg lecsökkent. 1941 elején lassan elkezdték kivonni a páncéloshadosztályok fő harcrendjéből a Pzklpfw II-est. 95 darabot lángszóróval szereltek fel, és Flammpanzer II néven tovább használták őket, a többi alvázát pedig önjáró lövegek gyártásánál használták fel.

1941 után már csak túlnyomórészt páncélozott felderítő járműként használták, és újabb, némileg felújított változatai jelentek meg - az Ausf. F, Ausf. G, Ausf. J és végül a Pzkpfw II Ausf. L Luchs, amelyből összesen 131 darab készült. A tank páncélzatának vastagságát jelentősen megnövelték - üreges páncélzattal szerelték fel, amely jobban ellenállt a kumulatív páncéltörő gránátoknak, mint a hagyományos páncél, és erősebb, 180 LE-s motorral szerelték fel, amely 60 km/ó végsebességet biztosított. Utólag sok kritika érte a Pzkpfw I-es Pzkpfw II-es harckocsikat - gyenge fegyverzetük és vékony páncélzatuk miatt csak hiányosan tudták ellátni a feladataikat, és sok gondot okoztak a kezelőszemélyzetüknek. A német harckocsizók gyakran tehetetlenek voltak az ellenfél sokkal jobb és hatékonyabb tankjai ellen, de ugyanakkor ezeket a hátrányokat ki tudták némileg küszöbölni jobb, energikus taktikájukkal. Azt is fontos megjegyezni, hogy a németek azért használták olyan sokáig ezeket a viszonylag gyenge tankokat, mert a német ipar nem volt képes időben megfelelő mennyiségű Pzkpfw III-as és Pzkpfw-IV-es közepes harckocsit gyártani. A Pzkpfw I-esek és a Pzkpfw II-esek, harci sikertelenségük dacára fontos járművek voltak.




vissza a főoldalra

Pzkpfw V ''Panther'' harci bevetése

Az első Párducok 1943 áprilisától kezdtek megérkezni a harcoló egységekhez. Az 51. és az 52. Panzer Abteilung (páncélos osztály) kapott elsőként Párducokat, és ebből a két páncélos osztályból keletkezett a 10. Panzer Brigade (páncélos dandár). A Waffen SS keretein belül szintén létrejött egy SS Panther-dandár. 1943 nyarának elején kb. 240 Panther Ausf. D1-el és D2-vel rendelkeztek a németek. Ezek mindegyike részt vett a Citadella hadműveletben (kurszki csata) - az SS Panther-dandár a "Das Reich" SS-hadosztály 2. ezredének részeként. [A "Zitadelle" hadműveletben a Waffen-SS-nek egy árva darab Panthere sem volt. A 2. SS-pcgr. ho. 1943. augusztus második felében kapta az elsőket. Pantherből álló SS-dandár sohasem volt.]

A kurszki csata kész katasztrófa volt a Párducok számára: már az első nap után kiesett megközelítőleg 150 darab (különböző források 128 és 160 közötti számot adnak meg). A magas veszteségek okozói főként technikai hibák voltak - a tankok motorjai hajlamosak voltak a túlmelegedésre, az üzemanyagrendszer rossz tömítései és a rossz minőségű karburátorok miatt. 1943 július 5-én a a német hadvezetés végre felismerte, hogy súlyos hiba volt bevetni a Párducokat a kurszki ívben; a megmaradt tankokat kivonták a harcból, de ekkor már késő volt - július 10-ére mindössze 41 Párduc maradt harcképes.

A kurszki kudarcot követő hónapokban a németek a technikai hibák kijavítására és új kezelőszemélyzetek kiképzésére fordították az időt; a fronton megtépázott páncélos- hadosztályokat hátravonták a hátországba, pihentették, majd új harckocsikkal látták el, és visszaküldték a frontra. A 16. páncéloshadosztály pl. 1943 októberében, magyarországi tartózkodása alatt kapott Párducokat. Általában véve az elitnek számitó SS-páncéloshadosztályok előnyben voltak, gyorsabban és könnyebben kaptak Panthereket, mint a tobbi harckocsiegység. Néhány nulladik szériás harckocsit új harckocsizók kiképzésére is felhasználtak, az 1. Panzer Schule keretén belül. 1943-ban és 1944-ben a keleti frontra visszakerült Párducok egészen más fényben mutatkoztak be, mint a kurszki ütközet alatt. A technikai problémák nagy részének kiküszöbölése után kezdtek megmutatkozni a Pantherek remek tulajdonságai: a vastag páncélozás, az átlagon felüli mozgékonyság és a nagy átütőerejű, pontos ágyú.

Annak ellenére, hogy a német hadsereg a keleti fronton már csak védekezett, a németek számára a védekező harcok nem mindig végződtek vereséggel. 1943 december 12-én pl. a "Das Reich" hadosztály Pantherei a Komak-i harckocsicsatában 20 szovjet tankot lőttek ki (T-37/76, KV-1, KV-2), saját veszteség nélkül. A következő napon 7 Párduc csapott össze 70 (!) T-34-essel, és 14 perc alatt 28-at ki is lőtt közülük - ismét saját veszteség nélkül. A Párducok a "Schwere Panzer Regiment Bake" (Bake nehézpáncélos-ezred) részeként is sikert arattak. Ez az ezred egy Panther-zászlóaljból és az 503. nehézpáncélos - osztályból állt, és amikor 1944 januárjában megütközött két összevont szovjet páncéloshadtesttel (!), 267 szovjet harckocsit lőtt ki, és mindössze 1 Tigrist és 4 Párducot vesztett. Érdekesen alakult a Varsótól keletre fekvő Sidlec melletti tankcsata is, 1944 júliusában és augusztusában. Itt az 5. SS-ezred 2. zászlóalja 107 szovjet harckocsit pusztított el (T-34, M4A1 Sherman, MkIII Valentine), miközben 6 darab Pzkpfw IV-est és 5 Párducot vesztett.

De voltak ellentétes esetek is: 1944 végén és 1945 elején a harcok lassan átterjedtek a mai Csehország területére. A Studánky-i csatában a 19. páncéloshadosztály 9 Panthert vesztett, és a "Hermann Göring" SS- hadosztály is érzékeny veszteségeket szenvedett. Az 1. lengyel harckocsidandár tankjai ebben a csatában csak beásva védekeztek; vissza tudták verni a Párducok rohamait. Az 1945-ös, Magyarországon lezajlott, utolsó nagy német ellentámadásban is vettek részt Párducok: itt főként a Panzer Lehr-hadosztály tüntette ki magát a harcokban, a "Das Reich" hadosztály pedig a háború utolsó heteiben Bécs utcáin védekezett; itt, a Florisdorf-hidnál lőtte ki Barkmann SS-Oberscharführer a 60-ik T-34- esét a Párducával. [A Panzer Lehr hadosztály sohasem harcolt Magyarországon. 1944 március-május között részt vett a megszállásban, illetve a Panther-osztálya harcolt itt 1944. december folyamán. 1945. márciusban már egytlen alakulata sem volt itt.]


Harcok a nyugati fronton

A Pantherek bemutatkozása a nyugati fronton majdnem olyan rosszul sikerült, mint Kurszknál; a szövetségesek partraszállása után elsőként a "Hitlerjugend" SS-hadosztály 12. ezredének Pantherei vették fel a harcot a kandaiakkal: a németek vissza akarták szoritani a kanadaiakat a tengerpartra, és meg akarták akadályozni Caen elfoglalását. A Párducok rohama sikeresen indult, de később, Breteville falunál ellenséges páncéltörő ágyúk tüzébe kerültek. A szövetségesek itt 4 Párducot lőttek ki, a sövények mögött megbúvó kanadai katonák pedig PIAT-okkal kilőttek minden Panthert, amely megpróbált közel férkőzni hozzájuk. Ezután 12 Párduc Norrey falunál próbált meg áttörni, sikertelenül: a németek hét harckocsit vesztettek, ebből kettőt a H.M.S Nelson cirkáló 406 mm-es gránátjai tettek tönkre.

Az első fiaskókat azonban hamarosan sikerek követtek: Július végén bekapcsolódtak a harcba a "Das Reich" hadosztály Pantherei. Az amerikai 3. páncéloshadosztállyal folytatott tiznapos harcban 128 amerikai harckocsit lőttek ki. Július 15-én SS Oberjunkerführer Langenke a Pantherével 5 Shermannal csapott össze Saint Dennis-nél. Langenke közvetlen közelről lőtt ki négy Shermant, az ötödik ugyan elrejtőzött az út menti bozótba, de Langenke rövid időn belül azt is felfedezte, és kilőtte. Ernst Barkmann SS-Unterscharführer július 27-én kb 20 Shermannal csapott össze, egyedül: kilencet kilőtt közülük, saját harckocsija pedig súlyosan megrongálódott a harcban.

Az ardeneki csatában (1944 december) speciális feladatokat teljesítettek a 150. páncélosdandár Párducai: ennek az Otto Skorzeny parancsnoksága alatt álló egységnek át kellett szivárognia a szövetséges frontvonalon, és a támadás ideje alatt fedeznie kellett a "Peiper-harccsoport" jobbszárnyát. E célból a Párducokra fehér csillagokat festettek, majd úgy maszkírozták őket, hogy úgy nézzenek ki, mint az M10-es amerikai harckocsivadászok. A német katonákat amerikai egyenruhába öltöztették. 1944 december 27-én reggel ezek a "hamis" M-10-esek oszlopban haladtak a Malmedy - Stavelot vonalon, és itt beleütköztek a 120. amerikai gyalogoshadosztály egységeibe. Francis Curley közlegény volt az, aki a fehér csillagokkal nem törődve, bazookával kilőtte az első Párducot. A többi Párduc megsérült az amerikai kézigránátoktól, a személyzetük pedig elmenekült. Későb amerikai harckocsik érkeztek a helyszínre, és elpusztították a hamis M-10-eseket. Francis Curley pedig "Bátorságért" érdemrendet kapott az Kongresszustól.

1945 január 17-én a "Frundsberg" SS- hadosztály harckocsijai Herlisheimet rohamozták. A szövetséges tüzérség tüzében több Panther megsérült, és a városba csak két tank tört be. A város utcáin, közelharcban 4 Shermant semmisítettek meg, a többi Sherman személyzete pedig megadta magát. Ezzel a németek 12 sértetlen Shermant zsákmányoltak. Ezen összecsapás eredményeként az amerikai harckocsizóknak szigorúan megtiltották, hogy kis távolságból felvegyék a harcot a Pantherek ellen. Mindent összevetve, a Párducok kemény ellenfélnek számítottak ugyanúgy a keleti, mint a nyugati fronton. Hatékonyan ellenálltak a hatalmas számbeli fölényben levő szovjet harckocsiegységek tömegrohamainak. A vastag frontális páncélzat taktikai előnyt biztosított a szovjet típusok ellen, a nagy átütőerejű ágyú pedig nagy távolságból képes volt megállítani az ellenséges harckocsikat. A Panther, habár elsődlegesen támadóharckocsiként volt megtervezve, ideális védekezőfegyverré vált a keleti fronton.
A nyugati fronton a Párducok minden szövetséges harckocsitípust maguk mögé utasítottak. A legnagyobb veszélyt itt a szövetségesek légiereje jelentette: az ellenséges csatarepülőgépek jelentős veszteségeket okoztak a német egységeknek. Ennek ellenére a szövetséges szakértők nagyra értékelték a Pzkpfw V-t. .


vissza a főoldalra

SdKfz. 122 Flammpanzer II

1938-ban a német mérnökök egy újfajta futómű elrendezéssel próbálták a PzKpfw II típus sebességét és mozgékonyságát növelni. Az addigi 5 helyett 4 nagyobb átmérőjű futógörgővel szerelték fel a típust. A cél az volt hogy egy gyors felderítő páncélost fejlesszenek ki a lovassági- és a könnyű hadosztályok számára. Az Ausf. D és Ausf. E jelöléssel ellátott járművekből mindössze 43 példány készült a MAN gyáraiban 1938 májusa és 1939 augusztusa között. Az új futómű-rendszer azonban nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a jármű (országúti) sebessége 40-ről 55 km/h-ra nőtt ugyan, de terepjáró képessége jelentősen romlott - mint ahogy az a lengyelországi hadjáratban be is bizonyosodott. A kudarcot vallott harckocsikat - miután 1940 márciusában kivonták a szolgálatból - Flammpanzer II Flamingo (Sd.Kfz. 122) lángszórós harckocsikká, valamint Marder II (Sd.Kfz. 132) páncélvadászokká alakították át. .

TECHNIKAI ADATOK:
Hosszúság: 4,90 m
Szélesség: 2,40 m
Magasság: 1,85 m
Súly: 12 000 kg
Legénység: 3 fő
Fegyverzet: 2 x Flammenwerfer-Anlagen és egy 7,92 mm-es MG 34-es géppuska
Motor: 140 LE-s hathengeres Maybach HL 62 TRM benzinmotor
Sebesség: 55 km/ó (úton)
Hatótávolság: 250 km
Páncélzat: 5-35 mm


vissza a főoldalra